Budapesten születtem 1981-ben, és ott is nŐttem fel. Gimnazista éveim alatt egy tanévet Brazíliában töltöttem egy cserediák programnak köszönhetŐen, ahol megtanultam portugálul. Diplomámat az ELTE bölcsészkarán szereztem, angol nyelvtanári (CETT), valamint olasz nyelvészet és irodalom szakon. Egyetemi éveim alatt egy félévet Olaszországban töltöttem nyelvtanár aszisztensi ösztöndíjjal, ahol angol és magyar nyelvet tanítottam gimnáziumban. Ezután itthon egy évet nyelviskolában dolgoztam, majd 2008-ban kerültem a Szentendrei Református Gimnáziumba, ahol angol nyelvet oktatok.
A tanítás mellett fordítani is szeretek, jelenleg gyerekeknek szóló könyveket fordítok angolról magyarra.
Férjemmel az Ő szülŐfalujában, Dunabogdányban élünk. SzabadidŐmben szeretek olvasni, sportolni, rajzolni, festeni, fényképezni és utazni.
Részlet az Alfa diákújság Tanári Arcképcsarnok címŰ rovatából:
Budapesten születtem és nŐttem fel, ahol szüleimmel, öcsémmel és nagymamámmal egy kertes családi házban laktunk a zöldövezetben. Kutyánk is volt, egy kóbor ebet fogadtunk be. SzüleimtŐl nagyon sok bíztatást, támogatást és dicséretet kaptam, mindent Őszintén és nyíltan meg lehetett beszélni velük, amiért a mai napig hálás vagyok nekik.
A biztonságos családi körbŐl hamar kikerültem a „Nagyvilágba”. Tizedik osztály után a Rotary Clubtól lehetŐséget kaptam, hogy cserediákként egy tanévet Brazíliában töltsek. Ez tizenhat évesen meghatározó élmény volt számomra. A modern fŐvárosba, Brazíliába kerültem egy kedves családhoz, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Brazil gimibe jártam, ahol eleinte egy kukkot sem értettem, de szerencsére tanulnom nem kellett, csak portugálul, azt viszont minél sürgŐsebben, mert sem a fogadócsaládom, sem a brazil barátaim nem beszéltek angolul. A kényszer nagy úr, így aztán hamar elsajátítottam a nyelvet. Emellett még nagyon sok fontos dolgot tanultam az év során: elsŐsorban nyitottságot a megszokottól eltérŐ dolgok és emberek iránt (hiszen ott én voltam az „egzotikus”, másrészrŐl pedig a világ minden tájáról érkezett cserediákokat ismertem meg); önállóságot, egy bizonyos biztonságérzetet, hogy a világ másik felén sem adnak el, ott is megállom a helyem; ezzel együtt felelŐsséget vállalni magamért és a tanulásomért; valamint életörömöt, ugyanis a brazilok nagyon szeretnek élni és táncolni; és azt is, hogy mit jelent magyarnak lenni úgy igazán, amikor tényleg van mihez hasonlítani. Az iskolában ugyan egy évet veszítettem ezzel a kalanddal, de valójában sokkal többet nyertem vele. Sokat utazgattam az országon belül, voltam Amazóniában, és természetesen a karneválon is, rengeteg érdekes szokást és életformát ismertem meg.
Aztán hazajöttem, és itthon gimit váltottam. Nehéz volt visszazökkenni a tanulásba (és a hideg télbe), de már sokkal felelŐsségteljesebben tudtam gondolkodni, és értékelni az ingyenes iskolai oktatás (és fŐleg a nyelvoktatás) lehetŐségét. Tizenkettedikben nem tudtam eldönteni, hogy hová jelentkezzek, csak azt tudtam, hogy a nyelveket szeretem, és (mivel akkor még portugálra nem lehetett felvételizni) így kerültem az olasz-, majd az angol szakra az ELTÉ-re. Ezt a döntésemet sosem bántam meg, mert azóta is szeretek mindent, ami ezzel kapcsolatos: olvasni, fordítani, és természetesen tanítani is.
Egyetemi tanulmányaim végén újból útra keltem, ezúttal a Comenius nyelvtanár-asszisztensi ösztöndíjnak köszönhetŐen, az olasz csizma sarkára, egy Manduria nevezetŰ, kb. Szentendre nagyságú városkába. Ez Olaszországnak egy eldugott, viszonylag elmaradott, de festŐi szépségŰ csücske. A helyi gimnáziumban olasz gyerekeknek tanítottam angolt, és szakkör keretében, érdekességképpen egy kis magyart is. Ez az utazás is rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagított.
Olaszország után a férjemmel Ausztriába tettük át a székhelyünket, ahol Ő siklóernyŐs tandempilótaként dolgozik nyaranta. Különleges élményre vágyó turistákkal száll fel a hegyoldalból, majd egy húsz perces „láblógatás” után landol velük a hegy lábánál fekvŐ, tóparti kis faluban, ahol lakunk. Annak idején én is tanultam ernyŐzni, de most már csak vele repülök tandemben, így nagyobb biztonságban érzem magam.
Férjemmel, Tamással 2008 májusában házasodtuk össze. Végzettsége és „téli” foglalkozása szerint idegenforgalmi közgazdász, de a szíve mélyén pilóta. Az Ő szülŐfalujában, Dunabogdányban lakunk, amit nagyon szeretek, mert természetesen sokkal nyugodtabb, bensŐségesebb, mint Budapest, de mégsem unalmas, sŐt, rengeteg kulturális program van, sok mŰvész él itt, és az értelmiségi fiatalság igen aktív. A legutóbbi színdarabban magam is részt vettem egy kisebb szerepben, és nagyon élveztem mind a próbákat, mind az elŐadásokat.
A szabadidŐmben ezenkívül szeretek „mŰvészkedni”, szénrajzokat készíteni, olajképeket festeni, fényképezni, vagy különbözŐ technikákkal bármit alkotni. Sportolni is szeretek, sajnos nem végzem eleget, csak alkalmanként, ami jön. Nyáron többnyire biciklizés, röpizés, úszás, télen fŐleg snowboardozás. Természetesen nagyon szeretek olvasni is, mind „külföldiül”, mind magyarul, nagyon szeretem a verseket, valamint színházba járni, és színvonalas filmeket nézni. Az utazás is megmaradt hobbinak, de „turistáskodás” helyett jobban szeretek olyan helyre menni, ahol ismerek valakit, akinek a révén belekukkanthatok az ottaniak életébe.
Az egyik álmom is ez: eljutni még nagyon sok helyre, és persze vissza oda, ami a szívemhez nŐtt, mert ahogyan Hamvas Béla írja: „Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat”.
