Július 6-án az Igazgató úrral, Tünde tanárnővel és Szabó Bogival felkerekedve Mezőtúrra utaztunk el a néhány napos találkozóra. Igazgató úrék iskolai minőségükben és mi is, mint a Diáktestület képviselői, voltunk ott jelen.
Először a szobáinkba irányítottak minket, ami Tanárnőék esetében hotelt, a mi esetünkben a diákkollégiumot jelentette.
Érkezésünkkor már volt ott két lány, szemmel láthatóan együtt jöttek ők is. Mi nagyon örültünk nekik, hogy csak ketten vannak és a nyolcfős szobában kedvünkre válogathatunk ágyakat, ők meg szintén örültek, mert nekik már mindegy volt, meg volt a nekik legjobb hely.
Közben szóba elegyedtünk, és hamar kiderült, hogy ők a nem is olyan messzi Vácról jöttek.
Közben bizonyos időközönként bekukkantott egy-egy félénk lány, majd beljebb lépve közölte, hogy ő is ebben a szobában van. Így aztán szép lassan hatan lettünk. Késő délutánra heten. Másnap még egy lány jött, így tele lettünk.
Következett este aztán a vacsora, aztán a sportverseny (így, jóllakottan különösen örültünk neki) azután pedig ki-ki még rohangálhatott egy sort a tornateremben. Este meg mindenki elfoglalta magát, barátkozott, építgette a nemzetközi kapcsolatait, hiszen voltak vendégeink Kárpátaljáról és Erdélyből is. Az ő beszámolóikat különösen élveztük a 10 és 12 érdemjegyes osztályzásukról.
Másnap Mezőtúron belül maradva csoportokban mindenféle helyi nevezettességet néztünk meg tíz perces előadásokat hallgatva (útközben két állomás között találtunk 70 forintos fagyit. Elhoztuk. Az összeset.)
Volt még a programban kisújszállási és karcagi templomok történetének megismerése: szinte kivétel nélkül mind leégett már egyszer. Este koncertek és tanár –diák meccsek folytak kosár és foci kategóriában, utóbbiról elszaladtunk a végén a vb-t nézni, mer hát az az igazi.
Kedden még elmentünk a Tisza-tavi ökocentrumba, és az ott történtek megérnek egy részletes beszámolót.
Ott megebédeltünk, megnéztük a 3D-s előadást a tó élővilágáról, láttunk vidraetetést és játszótereztünk is, aztán jött a csónakázás… Ami esetünkben inkább csónak-ázás volt.
Elsőként (és egyetlenként) a diákok turnusa következett. Kisebb csoportokban beültünk egy-egy motorcsónakba. A kormányos Feri és a mi arcunkon is még várakozó mosoly ült. Visszanéztünk egyetlen parton maradt társunkra. Ő szomorún integetett. Nem szeretett csónakázni. (Legalább is ezt gondoltuk …) Mielőtt vízre szálltunk volna, ő felhívta az apukáját az időjárásról érdeklődve. Azt a hírt kapta, hogy vihar van tőlünk nem messze. Minket nem zavart, ott jó idő volt, beszálltunk hát. Valamiért nem vettük figyelembe azt az aggasztó tényt, hogy társunk, Ati apukája meteorológus. Na, sebaj.
Csónakázgattunk, a tó csendjét csak a motor halk zúgása és beszédfoszlányaink törték meg. Meg a távolban, a parton jelző kis sziréna… kettes vihar-jelzéssel…
Beszélgettünk, nevetgéltünk majd a tó közepe táján csalódottan konstatáltuk, hogy minden különösebb kaland nélkül fogunk kiszállni, mindenféle izgalom nélkül, legyen az cápatámadás vagy egy kis eső.
Előbbi nem jött, utóbbi azonban… nem okozott csalódást.
Hirtelen kapott el minket a jégeső. Fölöttünk közben eldördült az ég, villámlott. Az eső nagy tömeggel zúdult ránk, a hátunkat és tarkónkat csapkodva. Egyből fázni kezdtünk, a telefonokat a táskába tettük, azokat meg a fenekünk alatti ülés alá, hogy ne ázzon. A két ülősor közé guggolva próbáltuk magunkat védeni, de ott is hamar tele lett minden esővel, ezért a fulladást elkerülvén inkább visszaültünk. Páran próbálták a lányokat legalább védeni az esőtől, sajnos kevés sikerrel. Ekkor már nem nevettünk, beszélgettünk (másféle szavak hagyták el a szánkat arra vonatkozóan, mit csináljon magával mindenféle természeti jelenség) és kétségbeesetten néztünk kormányosunkra, aki ázott verébként nézett vissza ránk meg persze roppant idegegesen, hogy mindannyiunk élete az ő kezében van. Közben a hajókötél a vízbe csúszott, Feri utána mászott, de közben nem kormányzott senki, így kis fáziskéséssel ugyan, de odapattantunk, aztán a kormányos újra a nyeregben volt, és… a motor leállt. Ott ültünk egy évnyi csapadékmennyiséggel minden porcikánkban és a csónak nem ment tovább. Közben jött ugyan egy idő után a segítség, de az meg a sásban ragadt másik csónaknak ment segíteni, így magunkra maradtunk. Nyöszörögtünk egy sort, majd a jégeső elől összezárt szemünkkel nem láttuk, de érzékeltük, hogy elindultunk, jött a segítség. Vizesen csúszva-botladozva kinn voltunk a parton (egyikünk el is vágódott a csurom vizes stégen) majd várt ránk egy jó pár perces futás sárban-esőben, míg az ökocentrumhoz nem értünk.
Ott tanáraink halovány arcszínnel mérték fel állapotunkat és jó szívüknek hála száraz pólót is kaptunk (méghozzá vidrásat).
A mosdókban mindenki átöltözött abba, ami száraz holmit kapott. Érdekes volt megfigyelni, hogy amilyen időközönkénti fázisokban másztak ki a csónakból, annyira voltak vizesek. Az elsők megúszták, az utánuk jövők már kicsit vizesek voltak, majd egyre jobban, míg a mi hajónk tartalma már alsóneműig ázottan ácsorgott, az utánunk jövő utolsó hajó lakói meg szintúgy.
A tanárok így nem csónakázhattak, de szerintem abban a helyzetben annyira nem bánták. A buszsofőr bácsit megörvendeztetve jó vizesen fészkeltük be magunkat az ülésekbe. Az iskolánál aztán átöltöztünk, vacsoráztunk. Az utolsó estét a többihez hasonlóan biliárdozással, sétával, csocsóval, ping-pongozással töltöttük, ki ameddig bírta. Volt, ki aludt, volt ki nem, de az utolsó este mindenkinek szépen telt. Másnap elmentünk a reggelit követően egy záró Istentiszteletre, beálltunk egy utolsó mosoly erejéig a fényképező elé, majd pakolni kezdtünk. Beiktattunk egy gyors ebédet majd könnyes-ölelkezős-hátbaveregetős búcsút vettünk a megismert barátoktól.
Magunkkal a hozott cókmókot, egy ajándék táskát, tollakat, pólókat (vidrásat is, ugye) és az emlékeinket vittük.
Azért nagyon jók vagy rosszak ezek a találkozók, mert rengeteg ismerőst, barátot lehet szerezni, csak mind sokkal messzebb laknak, mint mi. De azért jó volt négy napig úgy tenni, mintha a távolság nem számítana.
Köszönjük Tanárnőéknek, hogy idén mi képviselhettük az iskolát.
Kr. V
