Sebestényné Jáger Orsolyának hívnak, 2008 szeptemberétŐl taníthatok hittant és francia nyelvet a szentendrei Református Gimnázium több osztályában. Nagyon szeretnék Isten eszköze lenni abban, hogy kicsiknek és nagyoknak is megmutathassam, milyen végtelenül jó a mi Istenünk.
Tanulmányaimat Budapesten végeztem 1996-ban a Károli Gáspár Hittudományi Egyetemen, 2006-ban pedig az Eötvös Lóránd Tudományegyetem FŐiskolai Karán francia-pedagógia szakon.
Fél éve költöztünk Budakalászra. Egy nagyon kedves család vesz körül – férjem, Sebestény Tamás építész, kislányunk Zsófika 5, Tomika 3 éves. Most kerülünk ki mind a hárman – férjem kivételével – a fészek melegébŐl, Ők óvodába, én pedig az itthon töltött évek után rögtön gimnáziumba mehetek.
Mivel töltöm szabadidŐmet? A családommal, természetesen. Ha pedig van egy kis szusszanásnyi idŐm, akkor németül, franciául, angolul olvasok könyveket, kiskorom óta nagyon szeretek nyelveket tanulni.
Részlet az Alfa diákújság Tanári Arcképcsarnok címŰ rovatából:
„Utaidat Uram ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hŰségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem.” (25 Zsoltár 4,5)
Igazgató asszony megkért, hogy írjak magamról iskolánk újságába. Rendben – gondoltam, ez bizonyára könnyŰ feladat. Azután rá kellett jönnöm, hogy sokkal nehezebb, mint felkészülni a reggeli áhítatokra. Isten IgéjérŐl szívesen írok, de magamról már sokkal nehezebben. ‘Vajon mi érdekel benneteket?’ Volt egyszer egy kislány, aki megszületett egy havas téli hajnalon a távoli Sátoraljaújhelyen. Akkoriban még olyan nagy volt telente a hó, hogy édesanyámat lovas szánnal vitték be Kemencepatakról, ahol egy kis erdész házikóban éldegéltek a szüleim – a kórházba. Nagyon nehezen születtem meg, édesanyám majdnem meghalt, és én is. Nem sírtam, amikor világra jöttem, mert nem dobogott a szívem már. Egy tapasztalt bába segített: hideg vízbŐl forró vízbe mártogattak, amitŐl végre felhangzott édesanyám számára a legszebb hangocska: a bömbölésem.
Vadregényes, gyönyörŰ helyeken nŐhettem fel, elŐször a zempléni hegyek között, majd BalatonfüzfŐn, ahová erdész szüleim késŐbb költöztek. Egyszer három évesen kiszöktem a házunkból és átkelve a forgalmas balatoni úton a vonat sínekre ülve dobáltam a vízbe a kavicsokat. Pár perc múlva mamám lélekszakadva rohant utánam hóna alatt az akkor két éves öcsémmel, hogy hazacipeljen.
Istennek nyilván terve volt velem, hogy születésemtŐl fogva, kicsi koromon át többször megóvott. Ahogy terve van valamennyiünkkel.
Kisiskolás voltam, amikor megszületett Valika, a harmadik. Ekkor már Nagyatádon, egy Somogy megyei kisvárosban éltünk. Édesanyám itt volt fŐkertész és büszke vagyok rá, hogy neki köszönhetŐen lett ez a legvirágosabb, legszebben parkosított város az egész országban. Ő ilyen anya. Amihez hozzányúl, rendbe jön, megszépül.
Nagyon boldog gimnazista éveim voltak, talán ennek is köszönhetŐ, hogy a szívemben mindvégig gimnazista maradtam. Ez sokat segít abban, hogy minden tanítványomat tiszta szívbŐl becsülöm és szeretem, megértem kis csínytevéseiket, de lelki problémáikat is.
Családom vágyott a falusi csendre, a jó levegŐre és a nyugalomra. Egy kicsi somogyi falucskában telepedtünk le végleg. A házunk egy mese: egy lassan kétszáz éves mŰemlék parasztházat hoztunk rendbe nagyon kevés pénzbŐl, de nagyon sok szeretetbŐl. Húgom ma is ott él. Ott aztán mindenünk van, ami él és mozog: lovak, bárányok, kecskék, kutyák, macskák, kacsák, tyúkok.
Húgom kert-ész lett, Laci öcsém erd-ész (Sopronban tanít az egyetemen) – természetesen nekem is – ész -nek kellett lennem. De ez már egy új fejezete az életemnek.
19 évesen a kamaszkor belsŐ vívódásaiból, útkereséseibŐl, nagy-nagy mélységeibŐl emelt ki az Isten, hogy egy áprilisi vasárnapon egy baptista imaházban megértsem végre: milyen régóta vár már rám.
Én megmaradtam reformátusnak, (idŐs zempléni református nagyszüleim tudtomon kívül születésünktŐl fogva imádkoztak azért, hogy egyik unokájuk lelkész legyen. Ezt én csak akkor tudtam meg, amikor már jelentkeztem a budapesti Károli Gáspár Hittudományi Karra.) De nagy-nagy hálával gondolok mindig a baptistákra.
Mindig szerettem az idegen nyelveket, németül, franciául és angolul nagyon régóta tanulok. Ezért lehettem ösztöndíjas is Genfben, még ma is megrendít a gondolat, hogy ugyanazokon a köveken lépkedhettem, ahol egykor Kálvin.
KésŐbb sok szép szolgálatot mutatott Isten. Taníthattam éveken át gyerekeket az Ő útjaira, kicsiket és nagyobbakat. Talán az egyik legszebb emlékem, az újpesti Venetiáner iskola, ahol fogyatékos gyerekekkel foglalkozhattam néhány évig.
Hogy megtanuljak használhatóan angolul, másfél évig Atlantában éltem 56-os kivándorló rokonaimnál. Genf után újból érdekes volt átélni, hogy olyan távol a hazától, újból egy másik idegen nyelven ugyanazt a szent Istent lehet dicsŐíteni.
Két évig a Német nyelvŰ Cinege úti iskolában taníthattam németül hittant (a budapesti Németajkú Református Gyülekezetben voltam ekkor), ez is szép kihívás volt: német nyelvŰ gyerkŐcöknek beszélni Arról az IstenrŐl, aki ugyanúgy Istene magyarnak, németnek, osztráknak vagy a föld bármely szülöttjének.
Majd jöttek életem legszebb évei: szerelmem feleségül vett (gyerekkorom óta ismerem Őt, Sebestényt Tamást, aki nemcsak életem párja, de példaképe is, hitben, türelemben és kitartásban és még sok minden másban is.) Két drága kicsi szŐke gyerekünk született: Zsófika és Tomika, s amióta anya lehetek, még jobban rácsodálkozom, ha mi ennyire szeretjük Őket, akkor mennyire szeretheti az Ő kicsi gyermekeit az Isten.
Az otthon töltött kisbabás évek alatt végeztem el az ELTE francia szakát (férjem szülei angyalok. Amíg órákra jártam, Ők vigyáztak porontyainkra.)
A gimnáziumba úgy csöppentem bele, mint egy álomba. A talentumos igét hallottam mind hangosabban a szívemben: ekkor Isten utat mutatott kis családomnak és korábbi otthonunkat, a pici gellérthegyi lakásunkat elhagyva elindultunk az ismeretlenbe: csodálatos helyen, nagyon kedves emberek között a budakalászi János utcában találtunk otthonra, a szomszédunk pont úgy néz ki, mint az a János apostol szobor, amit az esküvŐnkre kaptunk, és a ház vételének a szerzŐdése – mint utólag rácsodálkoztunk a naptárból – János napon volt, a helyi lelkészt is Jánosnak hívják és márciustól májusig – a templomban a vasárnapi igehirdetések mind János evangéliumából voltak. Mondtam is a férjemnek, ha lesz még egy fiúnk, az feltétlenül Jánoska legyen.
Még csak négy hónapja vagyok a Gimnáziumban. De azt már látom, hogy nagyon jó helyen vagyok. Sokkal több ilyen védett, szeretetet adó ‘fészekre’ lenne szüksége kis hazánknak. Nagyon jó itt tanítani. (és remélem tanulni sem rossz.)
S már csak egy vallomás: hiszek Isten földig hajoló szeretetében. Abban, hogy ezt minden percben meg lehet élni. Hiszek abban, hogy bár nekünk nagyon sok bŰnünk van, de Ő mégis szeret és megbocsát, ha kérjük. Ennél többet pedig már nem is adhat erre a földi életre. Ezt szeretném elmondani a tanítványaimnak és sok minden mást. Mert tényleg nincsen már más vágyam ebben az életben, csak hogy segítsek nekik rácsodálkozni Isten végtelen jóságára és szeretetére.
