Áprily est, 2013 novembere
2012. november 14-én, csütörtökön du. 16 órai kezdettel tartottuk meg immár tizenegyedik alkalommal gimnáziumunk Áprily Lajos estjét. Egyik legszebb termünk névadójának 126. születésnapjáról Kárpát-medence-szerte megemlékeznek minden évben. A visegrádi Általános Iskola Áprily hetet szervez ilyenkor minden novemberben, a nagyenyedi Áprily-estek Irodalmi-közművelődési Kör Emlékkönyvet jelentettek meg az idén.
A mi ünnepségünk szerény, de hűséges része a természetet alázattal szolgáló költőre emlékező események sorának.
A Benkő József teremben megtartott csendes emlékesten verseket mondtunk, népdalokat énekeltünk. De aki nem vállalkozott ilyen szereplésre, szintén hozott egy-egy gyertyát, almát, a sárga és a barna különös színkeverékeibe facsarodó bükkfaágat. Ezek az őszi díszek vették körül a két kis, Áprily versek – „Márta” és „Málnászó öregasszony” – ihlette, szobrot: egykori diákunk, Bodrogi Fanni, alkotásait.
Az idei alkalomra az iskola kertjének cseresznyefájáról származó cseresznyeszár teával kedveskedtünk vendégeinknek. A tea arany-piros párájába burkolózva hallgattuk az emlékező verseket, népdalokat.
Az idei megemlékezés vezérvonala a költő Völgyek vándora című verse volt.
Külön örömünkre szolgált, hogy néhány tanárunk, nyugdíjas tanárunk, Kun Péter, és Áprily versenyeink egyik zsűritagja, Kertész János, és felesége, valamint egykori diákom, dr. Gál Erika mellett véndiájaink – Lőrincz Tamara, Makray Andrea, Móricz János, Tímár Sára és Tolonics Gergely – is megtisztelték Áprily emlékét. Igaz ugyan, hogy Lakatos Ilona óvónői elfoglaltsága miatt nem tudott itt lenn, de helyette lemezről maga Áprily mondta versét a vadludakról.
Kun Péter tanár úr és jómagam saját szövegeinkkel tisztelegtünk a természete talán leginkább értő magyar költő, Áprily Lajos, emléke előtt.
Szentendre, 2013.11.14.
Kiss Székely Zoltán
Őszi hangulat
Áprily Lajos emlékének
Kun Péter
Csípős szél támadja a kopár hegytetőt,
cinke-rajok keresnek tavalyi etetőt.
Földben álmodik az aranyló búzamag
arról, hogy egyszer majd megvirrad.
Az erdőt takarja arany avar-paplan,
a sűrűben csörtet egy mogorva vadkan.
Két riadt őzike riadtan meg-megáll,
novemberi este ősz-erdőre leszáll.
Hallgat a cinke és a dalos torkú rigó,
ablakom alatt nem hallik gerleszó.
A Kőhegyen opálos őszi köd leül,
a zsibongó erdő is csendbe szenderül.
A bükkös erdő fái a nyarat siratják,
eltűnt leveleit visszahívogatják.
Tomboló szelek zúgatnak az erdőn,
tél-jelek vibrálnak kék-fekete felhőn.
A Nagykevély unottan néz a vén Dunára,
csendben emlékezik Visegrádnak vára.
Hol van már a nyári napfényes tiszta ég?
Nekem már a közel is távoli messzeség.
Álmosan csordogál most a Bükkös patak,
turistákról álmodnak a templomdombi falak.
Hét templom tornyai nyújtóznak az égre,
szép szavú haragok hívnak vecsernyére.
Kertemben a hársfa levelét leszórta,
pajkos kedvű szellő halomba sodorja.
Hegyekre nem hágok, szemeim csak nézik.
Letűnt éveim már a novembert idézik.
A Holdvilág-árok is csendben emlékezik,
turistás tavaszban méltán reménykedik.
Emlékes éveim hát fellapozom én is.
Szeles őszidőre jön talán nyár mégis.
Rám zuhog a novemberi esők hideg zápora,
számba az édes méz, mint éretlen áfonya.
Tavaszi ablakom hát én is bezárom,
töretlen reménnyel az új tavaszt várom.
Erdők szerelmese, ki az égi tájat járod,
csendes türelemmel a kürtök hangját várod,
köszönjük, hogy verseid buzdítanak jóra,
hogy tanítottál minket szép emberi szóra.
Az ősz-erdő őrzi még lábaidnak nyomát,
hol ízleltél almát, szedret és áfonyát.
Megidéz most téged híveid tábora,
fogadd tisztelgésünk, völgyeknek vándora.
Völgyednek vándora
Áprily Lajosnak
Sötét völgyeidnek vándora voltam.
De tudom már, hazám a fény hazája.
Szurdok szürke rabja nem vagyok. Holtan
is, vándorát, a hegyek csókja várja.
És túl emberélet útjának felén,
Dante erdeinek borzalmain is
túl, hiszem, hegyél, hegytető int felém.
Völgyek vándora! Nem apokalipszis,
ha szíved kihagy. Hallgasd csak zenéjét!
Ha nyugtalan patak lelkét szeretted,
nem vesztheted a magasság reményét.
Új szépség után kutattál? Szerelmed
már csak völgyben-járókhoz szegődik?
Lassan megérkezem Genezárethez
én is. S maradok időtlen időkig
kötve a tóhoz? Magadba elrejthetsz.
Öreg az est. Nem látom már az utat.
De szívem tudja, ez hegyre fölvezet.
S ha pirkad, fényesség tövéhez bújtat
a lelkem, s megsimogatja völgyedet.
Érzem már, holnap könyörül a távol,
s régenvoltak nyújtanak testvérkezet.
Hangokat hallok: „messzeföldi vándor
rokon-korokba végre megérkezett!”
Budapest, 2013. november 14.
Kiss Székely Zoltán
