„Historia est magistra vitae…” Hérodotosz görög történetíró megállapítása most is időszerű.
Az emberi bölcsesség egyik forrása a történelem, illetve azok a leckék, amelyeket az Úr ránk, emberekre szabott a történelem különféle periódusaiban. Török Márta vagyok, történelem – latin nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár. Immár lassan egy éve tanítok ebben a nagyszerű intézményben, ahová az Úr kegyelme illetve Igazgató úr jó szándéka meghívott.
24 éves koromig szülővárosomban, Debrecenben éltem szüleim és anyaiskoláim védelme alatt. Édesanyám is tanár, magyar – történelem – könyvtár szakos, és nyugdíjasként is tanít a debreceni Kölcsey Ferenc Református Főiskola könyvtár tanszékén. Édesapám, az általam ismert mezőgazdászok közül a leglelkesebb agrármérnök volt, sajnos már nem él. A természet és a gazdaság volt a mindene. A húgom Szegeden jogászkodik, bár ő mással szeretne foglalkozni. Kettőnk közül nekem megadatott az, hogy azt teszem, amit szeretek, az a foglalkozásom, ami lenni szerettem volna.
Alapfokú ismereteimet a debreceni Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Iskolájában szereztem, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában folytattam. A családi indíttatás mellett itt találkoztam azokkal a tanáraimmal, akik alapvetően meghatározták későbbi pályaválasztásomat, és azt, hogy tanárnak szegődjek. Nagyon sokat köszönhetek Kocsis Elemér bácsinak, egykori debreceni püspöknek és a feleségének, Lenke néninek, akik nagyon sokat törődtek velünk, gyerekkel, atyai jóbarátai voltak családunknak.
A latin nyelvet a gimnáziumban Szilágyi Ilona tanárnő tanította, aki több tankönyvet írt, lektorált és én lettem az első felvett és latin nyelvtanári diplomát szerzett tanítványa. A történelmet Dr. Mózes Mihály tanár úrtól tanultam, aki nemcsak módszertani dolgokban, hanem sok-sok személyes tanári ötlettel, tapasztalattal segítette a történelemtanárrá válásomat. Nála gyakorolt annak idején Kovalik Judit tanárnő is, amikor tizedikes gimnazista voltam. A diplomámat otthon, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szereztem, ahol nemcsak a mesterség szakmai alapjait és hátterét, hanem sok-sok személyes indíttatás kaptam, nyertem. Nagyon szerettem odajárni, akkoriban talán az ország leginkább diákközpontú, és családias intézménye volt ez az egyetem.
A tanári hivatás mellett már itt kedvet kaptam a tudományos tevékenységhez is, és elindultam az OTDK-n. Rácz István professzor úr segítségével otthonosan kezdtem mozogni a 16. századi késő középkori iratolvasásban, Barta Gábor tanár úr segítségével ismertem meg a Fráter György elleni tanúvallomások anyagát. Ekkor 3. helyezést értem el az egyetemisták legnagyobb megmérettetésén. Negyedéves egyetemistaként kért ki tanítani a szegény iskolanővérek Svetits Mátyásnéról elnevezett iskolája, így pályakezdőként ebben az intézményben estem át a „tűzkeresztségen”, majd a miskolci Fráter György Katolikus Gimnáziumban tanítottam 16 éven keresztül. Itt éltem meg azokat a nagyszerű élményeket, amelyeket a tehetséges gyerekkel való foglalkozás a tanároknak adhat.
2001 óta minden évben találkoztam olyan kitartó és a történelem, avagy a latin nyelv iránt érdeklődő tanulókkal, akik az OKTV versenyek döntőjébe is bekerültek, sőt, 2004-ben meg is nyerték. Így mondhatni, szinte kedvteléssé vált, hogy minden évben néhány ifjú titánnal itt-ott megméretjük a tudásunkat, a kitartást, a megízleljük a történelemtudomány szépségeit.
Ez adta az ötletet ahhoz, hogy az ELTE BTK-jának történelemtudomány, középkori magyar történelem doktori iskoláját elvégezzem, és lassan eljussak egy bölcsészdoktori cím megszerzéséig. A téma kapóra jött, hiszen amivel foglalkozom, az egyháztörténelem; azon belül az egyházi középréteg mobilitása a Szepesi káptalanban. Így lassanként „Szepesség tudorrá” váltam.
Aki már járt a Szepességben, azt tudja, hogy ezen a varázslatosan szép vidéken jött létre a régió egyik legsajátosabb egyházi intézménye és itt épült meg Közép-Kelet Európa legnagyobb kiterjedésű vára. Ez az a vidék, amely szoros kapcsolatban áll a Hernád áttöréssel és a Magas-Tátrával is. Talán ezért is akartam jobban megismerni a középkori szászok, kifejezetten a szepesi szászokat, a magyarokkal való együttélés körülményeit, és az itt található káptalan lakóinak mindennapi életét. Az apró kutatásokból és anyaggyűjtésből egy egészen nagyformátumú dolgozat kezd kikerekedni, javarészt középkori latin oklevelek segítségével. Így megtanultam oklevelet olvasni és Érszegi Géza tanár úrral – ő a magyar diplomatika egyik élő atyja -, valamint Bertényi Iván heraldikus professzor úrral – aki elvállalta ennek a munkának a témavezetését -, hosszú napokat töltök az országos levéltár kutatójában, néha a diplomatikai raktárban is, ahol az oklevelek pecsétjeit eredetiben is megnézhetem. Ez a tudományos munka végül egyfajta szabadidős tevékenységgé is vált, bármikor tudom folytatni, és abbahagyni.
Emellett nagyon szívesen túrázok, kirándulok, most már biciklizni is tudok, és most már szeretek is. Nagyon szeretem a szamarakat.
Minden nap főzök, nagyon szeretek olvasni, gyakorlatilag azért kellett olyan lakást vegyünk, ahol egy szobát csak a könyveink laknak, mert sehogyan sem fértek el.
A férjem műszaki ember, autókkal foglalkozik, néha rallyzik is. Elfogadja, hogy hóbortos bölcsész felesége van, nagyon szereti a gyerekeket. Műszaki dolgokban kiegészít és egészen különleges tudománytörténeti ritkaságokat tud, amelyek nem minden esetben vannak benne a tankönyvekben.
Szívesen szervezünk az ifjúságnak „Múzeumok éjszakája” Szent Iván napi kalandot, sétálunk, kóborlunk az Ipartörténeti Múzeumban, a vasúttörténeti parkban.
A történelem mellet a latin nyelv a másik nagy „szerelem”. Olyan alapvető műveltséget, kulturáltságot ad a modern embernek, ami nélkül egy ízig-vérig bölcsész semmiképpen sem, de egy átlag ember is nehezebben boldogul. Sokan azt hiszik, a latin nyelv csak declinatio-k biflázásából áll. Ők azonban tévednek. Egészen másként szemléli a latinul kicsit tanuló ember a világot, mint a többiek. Másként gondolkodik, másként jár az agya, más értékeket tart fontosnak.
Az édesanyám egészen jól tudott latinul, mindig irigyeltem érte, és gimnazistaként nekem is adódott rá lehetőségem, hogy megismerjem, de megtanulni csak „docendo discimus”. Az intézményt nagyon szeretem, nagyon jó tanári-emberi közösségre találtam és büszke vagyok arra, hogy itt taníthatok.
