Fazekas Andrea tanárnő emlékére
Két éve tudtuk meg, hogy Andrea tanárnő súlyos betegséggel küzd. A hír lesújtó volt számunkra, hiszen fiatal, energikus kollégának, barátnak ismertük meg. A hosszú közdelemben mindig bizakodó, hitében erősen álló keresztyén ember volt. Megadatott neki, hogy 2012 szeptemberében ismét visszatérhetett tanítani. Sajnos, a gyilkos kór ismét küzdelemre hívta, de ő a végsőkig bizakodva küzdött.
Számos sport és informatikai verseny szervezője, lebonyolítójaként hagyományokat teremtett a Szentendrei Református Gimnáziumban, ahol 2002 óta dolgozhattunk vele. Olyan barátot és pedagógust veszítettünk el, aki szaktanárként és osztályfőnökként is kiemelkedő személyiség volt. Diákjai és kollégái szeretete övezte, ami munkájának eredményességében is megmutatkozott. Együtt küzdöttük végig a tornaterem-hiányos éveket és együtt örültünk 2010-ben az új sportlétesítmény átadásán. Az idei tanév szeptemberében már a betegséggel folytatott második harc közben nyilatkozott egy, a gimnáziumunkról készült filmben a szakmája iránti szeretetéről: „A testnevelés a szívem csücske. A sport nekem nagyon sokat adott. Kitartást, barátokat, küzdeni akarást, tudást, bölcsességet és büszkeséget is.”
Pár nappal 36. születésnapja után ment el közülünk.
Andrea tanárnőtől 2013. július 19-én 15 órakor veszünk végső búcsút a szentendrei régi református temetőben (2000 Szentendre, Temető u. 8.).
Emlékét mindig szívünkben fogjuk hordani.
„Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,4)
Szentendrei Református Gimnázium
Búcsúzás
Egy fiatal pedagógus halálára
Vezényszavaidat még őrzik
a tornaterem elárvult oszlopai,
hiányod gyermeki szívekben
megül.
Ösvényeidet elforgatta a zord
idő.
Diákjaid könnyes szemmel kutatnak
utánad,
csillogó szemükbe képed örökre
beivódott.
Távolodó lépteid hangját
visszhangozzák a rideg
falak.
Kollégáid folyton várják, hogy
betoppanj
és mindig bizakodó szavaiddal
csüggedő erejüket
megújítsd.
És Te nem jössz csengőszóra
közénk.
A véges idő kötelékét magadról
leráztad,
s a végtelen tejútjain szemléled
a gyarló emberek próbálkozásait.
Égi magasságokból figyeled
immár botladozó lépteink
irányát.
Elmeszesedett csontjainkat
rugalmassá tenni
már nem a te feladatod.
Hiányod szívünkre
ránehezült,
és nekünk örök emléked
maradt csupán.
Bár szemeink többé nem láthatnak
téged,
kezünk nem simogathatja fáradt
homlokod.
Imára kulcsolt kézzel
zsoltárba öltöztetve most
utadra engedünk.
Emlékeinkben örökre
megmaradsz,
közülünk soha el nem
távozol.
Kun Péter
